Szép remények

Két napja töprengek azon, hogy akkor most csalódott vagyok-e, vagy valójában beteljesültek szép reményeim. (Most szívesen megnézném újra ezt a filmet, egykor elvarázsolt ugyan, de nem értettem.)
Amikor a szép arcú, ám önmagát igencsak nagyra tartó ajtónálló hölggyel folytatott egyezkedés után végre sikerült elhelyezkednünk a Menza teraszán, vagyis a Liszt Ferenc tér aszfaltján és kezembe kaparintottam az étlapot, egy pillanat alatt sikerült döntenem. Amikor megláttam a sort amely csilis, csokis bélszínt emlegetett, engem már más nem is érdekelt.
A többiek által elfogyasztott füstölt gomolya, salátával körítve és a sült csirkék spenótos tésztával illetve grillezett zöldségekkel egytől-egyig kitűnőre sikeredtek. De ezek olyan ételek, amelyeket a vendéglőkben általában jól készítenek, viszonylag kevés lelkesedéssel és kreativitással, ámde kellemes alapossággal.
Az általam választott, - mondhatnám bátran különlegesség - valahogy az egész Menza hangulatát tükrözte. Ez a bizonyos retró minimál, ami végigvonul a belső téren és az étlapon is számomra kissé hiteltelen. Az egyszerűségéhez képest túl drága, ráadásul még csak nem is annyira visszafogott. Itt-ott valahogy kilóg a lóláb. Vagyis ezúttal a bélszín.

Mondom, két teljes napon keresztül foglalkoztatott ez az étek, illetve az enyhe csalódottságom mögött rejlő okok felfejtésének szándéka. Talán az volt a gond, hogy túlzott elvárással vágtam bele késemmel a kérésemnek megfelelően jól átsütött hússzeletbe? Sajnos első nyalintásra a csili mindent felülíró ereje vágott fejbe. Így aztán akkurátusan félre is tologattam a kis pirosló paprikadarabokat. A csokis mártás egész jó lett volna, hiszen nem volt dominánsan csokis, inkább kesernyés. Viszont túl sok volt belőle, tocsogott tőle minden. És a hús: az első szelet tökéletes puha, átsütött bélszín volt. A második nem. Az rágós, szinte ehetetlen lett. Valójában ez szomorított el igazán, nem is az ízkombinációk túlereje.
Optimista ember lévén, beneveztem még egy desszertre is. A citromos torta, a vasvillával mellélapátolt málnahabbal semmi különöset nem tartogatott, viszont az epres, túrós rizs kifejezetten jól esett cukormentes savanykásságával. Ez az étek eséllye pályázik az itthoni repertoáromba való felvételét illetően is.
A desszert fronton azonban már nem az ételek minősége érdekelt, hanem a pincérek elképesztő lassúsága, amely egy izgága, álmosodó, fáradó gyermek társaságában tud csak igazán bosszantóvá válni. Egyszerűen nem értettem, hogy miért mindig valaki más sétált oda (néha bosszantóan ráérősen) az asztalunkhoz, miért nem lett gazdánk az ott töltött majdnem 2 óra alatt?

Nincsenek megjegyzések: