KNRDY steakhouse, Budapest

Ha eddig még nem jött volna rá senki, akkor ideje férfiasan bevallanom, hogy én bizony nagy-nagy húsevő, sőt ragadozó vagyok. Az a típus, aki el tud alélni egy szép darab nyers bélszín látványától. De nem azért, mert undorítónak tartom, pont ellenkezőleg.

Szóval HÚS! Aki nálam is jobban kapható az ilyesmi fogyasztására, az az én drágám. Külföldi útjairól, ahová sajnálatos módon engem nem hurcol magával, elég gyakran küld olyan MMS-eket, amelyek valamilyen nagyobbacska marhahús darabot ábrázolnak. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor kellően feldühödött válaszokat szoktam írogatni.

Node, volt egy nyár, volt egy szülinap, volt egy gyerekmentes szombat este. Tehát már semmi sem állhatott közénk és a húsfalás közé. Kiválasztott célpontunk pedig a híres Konrády hentes új intézménye, az étterem volt.

Elég korán érkeztünk, így a szinte telyesen fekete berendezésnek és az üres aszaloknak köszönhetően az első fél órát elég rideg hangulatban töltöttük. Aztán beözönlött egy nagyobb társaság, illetve egy még nagyobb legénybúcsús társaság, így azonnal megtelt a hely külföldi szóval, hangzavarral.

Az étlap is érdekes, de igazából a hűtőpult szépségeit nézegetve kap csak igazán kedvet az ember a lakmározáshoz. Szép akkurátusan be van ám mutatva, hogy mit jelentenek az amerikai "vágások", mert bizony azok nem ugyanazok, amiket itthon mi megszokhattunk a sima kis hentesünknél.

De ha már itt voltunk, kezdetben még éhes gyomorral, kellett valami előétel. Például mini burgerek. Tényleg isteniek, különösen a mellé adott szósszal együtt.
A roston sült libamáj, amit sáfrányos almával és palacsintával adtak, bár nem steak, de kellően zseniális! Puha, omlós, és rengeteg íz meg zamat jön elő minden falatnál.

Ha hátrasétál az ember, akkor azt is megnézheti, hogyan sütögetik igazi roston a látványkonyhában a húsdarabokat.
Biztosra mentem, mint mindig bélszínt ettem. Ezt itt filet mignonnak hívják, csak mondom. Bár nem is olyan kicsi... Viszont vesztemre jól átsütve kértem, így majdnem átbillent a száraz határon. Szerencsére csak majdnem, és még kellően élvezhető és szerethető volt. Imádom, ahogy a kívülről picit ropogós, belül meg omlósan puha húsba beleszalad a kés.

Meg aztán volt az asztalon még egy darabka, ha jól rémlik Ribeye vágás. Ez az, ami úgy 800 gramm körül kezdődik. Egy szelet. Szó se róla, a drágámnak sikerül maradéktalanul elpusztítania.

Essen talán szó a köretekről is. Ezek ugyanis külön érkeznek, az egész társaságnak és lehet belőle szemezgetni. Két főre bőven elég lett volna egy fajta is, de nem bírtuk ki. A kukorica fantasztikus önmagában is! Olyan ropogós és édes, hogy a curry-s fűszerezés már inkább elvesz belőle, mint hozzáad.
A tejszínes spenót pedig szintén nagy kedvencem, bár most egy kicsit elbújt a többi tökéletes finomság mögé.

Ezek után tökéletesen biztosak voltunk benne, hogy mi már édességet biztos hogy nem. Á, ugyanmár. Mozdulni is alig. Aztán valahogy mégis kikötött az asztalon egy Banoffee csokitorta, amit úgy tíz éve meg akartam kóstolni. És hát, ez se volt egy rossz cucc, jó lenne egyszer itthon is előállítani.
A szorbet válogatás pedig pont az ilyen alaposan megfáradt gyomornak való, hiszen hideg, savanykás és üdítő.

Felállni és hazavánszorogni a legnehezebb feladat, de közben párás szemmel lehet felidézni, hogy "Hát ez pont olyan volt, mint New Yorkban, emlékszel?"

Nincsenek megjegyzések: