Van Budán egy majd 150 éves ékszerdobozka. Úgy hívják, hogy Auguszt cukrászda. Mindig is szerettem itt ücsörögni, elbújni a világ elől, a közeli bevásárlóközpont forgatagából kiszabadulva egy régimódi, kakaózós-kuglófozós világba menekülni.
Tegnap délután egy órára még jobban be tudtam kukucskálni a rejtett, titkos ajtók mögé is. Fantasztikus érzés egy amúgy bezárt cukrászdába besétálni, ahol a tulajdonos meséli családja kalandos és sokszor megrázó történetét, megmutatja, hogyan lehet pillanatok alatt beigli-tésztát nyújtani. Sőt a "góré" feliratú, egyébként senki által nem érinthető eszközt is egészen közelről megcsodálhattuk.
Édes-bús, fura érzés tudni, hogy szinte ugyanezeket a süteményeket készítették már a múlt század fordulóján is. Lehet, hogy akkoriban még kifli alakú volt a beigli, de ugyanúgy mák és dió volt a töltelék. Ahogyan most is pont így tökéletes.
A hófehér habkarika sem sokat változott az évtizedek során, ugyanúgy a "retro" meg a "vintage" hangulat része ma is.
A mandulatüskékkel ékesített, belül pedig narancslekvárral rétegezett csokis sütemény is ismerős valahonnan a gyerekkoromból, és persze a sok mézeskalács, marcipán figura, szaloncukor.
A legnagyobb kedvencem pedig a franciák kedvenc karácsonyi süteménye, a fatörzs, amit Nagymamám majd Apu is évről évre újra alkotott, bár nálunk nem kerültek rá ilyen csinosan megfestett csokilevelek és marcipángombák.
És hogy miért szomorú egy picit a mosolyom, ahogy ezeket a csodákat kóstolgatom? Elkerülhetetlen végiggondolni, hogy voltak olyan korok, amikor egy cukrász - az öröm szállítója is ellensége volt a társadalomnak. A II. világháborúban az egyik cukrászda a földdel vált egyenlővé. A másikat pár évvel később államosították, a családot pedig kitelepítették. Ahogy megtudtam főként a "női makacsságnak" köszönhetően mégis visszatértek és újra indultak a nulláról, pusztán a tudásra alapozva.
Most pedig a leszármazottak már a 150-es évfordulóra készülődnek lassan. Remélem kikerül még egy-két olyan emblematikus darab ebből a pici cukrászdából, mint a megunhatatlan E80 torta...
Tegnap délután egy órára még jobban be tudtam kukucskálni a rejtett, titkos ajtók mögé is. Fantasztikus érzés egy amúgy bezárt cukrászdába besétálni, ahol a tulajdonos meséli családja kalandos és sokszor megrázó történetét, megmutatja, hogyan lehet pillanatok alatt beigli-tésztát nyújtani. Sőt a "góré" feliratú, egyébként senki által nem érinthető eszközt is egészen közelről megcsodálhattuk.
Édes-bús, fura érzés tudni, hogy szinte ugyanezeket a süteményeket készítették már a múlt század fordulóján is. Lehet, hogy akkoriban még kifli alakú volt a beigli, de ugyanúgy mák és dió volt a töltelék. Ahogyan most is pont így tökéletes.
A hófehér habkarika sem sokat változott az évtizedek során, ugyanúgy a "retro" meg a "vintage" hangulat része ma is.
A mandulatüskékkel ékesített, belül pedig narancslekvárral rétegezett csokis sütemény is ismerős valahonnan a gyerekkoromból, és persze a sok mézeskalács, marcipán figura, szaloncukor.
A legnagyobb kedvencem pedig a franciák kedvenc karácsonyi süteménye, a fatörzs, amit Nagymamám majd Apu is évről évre újra alkotott, bár nálunk nem kerültek rá ilyen csinosan megfestett csokilevelek és marcipángombák.
És hogy miért szomorú egy picit a mosolyom, ahogy ezeket a csodákat kóstolgatom? Elkerülhetetlen végiggondolni, hogy voltak olyan korok, amikor egy cukrász - az öröm szállítója is ellensége volt a társadalomnak. A II. világháborúban az egyik cukrászda a földdel vált egyenlővé. A másikat pár évvel később államosították, a családot pedig kitelepítették. Ahogy megtudtam főként a "női makacsságnak" köszönhetően mégis visszatértek és újra indultak a nulláról, pusztán a tudásra alapozva.
Most pedig a leszármazottak már a 150-es évfordulóra készülődnek lassan. Remélem kikerül még egy-két olyan emblematikus darab ebből a pici cukrászdából, mint a megunhatatlan E80 torta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése