A Kalauz meg a Csalogány

Enyhén szólva is vegyes érzésekkel indultam neki ennek a kalandnak. Először is megvettem a Bűvös Szakács által fémjelzett Étterem és Bor Kalauzt. Először akkor szomorodtam el, amikor rájöttem, hogy az első 12 helyezett egyikében sem volt alkalmam körbeszagolni.

Aztán alaposan kiolvastam a listát, minden egyes helyet, ahol lenyeltem valaha is egy falatot, átnyálaztam, végigrágtam. Sok-sok esetben eltért a véleményem a hivatásos ítészekétől, de sebaj. Ők is csak egy véleményt tudnak megfogalmazni, akármennyire is szakmaiak a szempontjaik, mégiscsak saját ízlelőbimbóikra hagyatkozhatnak.

Másrészt a stílus. Az még hagyján, hogy puszta felsorolásban merül ki az étteremek értékelése, de a "túlkészült" szó bőrviszketést kiváltóan gyakori alkalmazása már semmivel sem indokolható.

Amit meg végképp nem értettem, hogy a szövegben sokszor a sarkoba, kukoricára térdepelni küldött éttermek végül hogyan és miért kaphattak jó pontszámokat.

Node, kell nekünk egy ilyen iránytű, meg osztán az üzleti vacsorák gyanánt gyakran kimaradozó drágámnak is igen jól jön az ötlet, legközelebb hol etesse és itassa igényes főnökeit. Tény ugyanis, hogy hatalmas, emberfeletti munka lehetett bejárni ennyiféle helyet, megízlelni ennyiféle ételt és italt, aztán az egészet még pedáns rendbe is foglalni. E tekintetben emelem a kalapom.

Aztán ott van még a Csalogány 26 kérdése.

A Kalauz az egekig magasztalja a helyet. A nyitás óta folyamatos teltház is hasonló irányba mutat. De aztán jöttek egyre-másra a csalódott, rosszkedvű, fanyalgó írások is net-szerte.

Engem meg egyre jobban furdalt a kíváncsiság, míg végül a dedet hátrahagyva csak sikerült édes kettesben megkóstolnunk a Csalogányt. Az étterem pici. Az asztalok szinte egymáshoz érnek, éppen csak elfér az ember. A berendezés hangsúlytalan, az asztalokon egyszerű fehér terítő, gyönyörű, modern tányérokkal és evőeszközökkel. A falakon hektikusan elhelyezett képek, néhol pedig régi tárgyakkal megrakott polcok. Aztán van még egy nagy képernyő is, ahol elvileg a konyhai történéseket lehet nyomon követni, ámde csak a tűzhely picinyke sarka látszik, sokszor üresen árválkodva.

A térben három pincér sürög folyamatosan, úgy tűnik egy pillanat erejéig sem állnak le. Kapunk házi kenyeret sós vajjal. Nagyjából 3 másodperc alatt fogy el, s vagyunk annyira pofátlanok, hogy kérünk még. A kenyér felszeletelve egy kosárban érkezik, az ember kézzel vesz ki magának egy szeletet. Aztán a kosarat elviszik. Szerintem egyszerűbb lenne, ha rögtön ott is hagynák, ugyanis az esete folyamán még legalább háromszor került újra a kezünk ügyébe. Hiába, no ez a kenyér utánozhatatlanul jó. A lisztet állítólag Erdélyországól hozzák.

Az étlap mindössze két oldal. Meg van egy palatábla a napi ajánlattal. Mivel végül sem a kóstoló menü, sem a napi ajánlat nem ragadta meg a tetszésünket, választunk. Valahogy nem volt túlzottan meggyőző a pincér, amikor előadta, hogy a francia kacsa, amelyet megfojtanak és nem véreztetnek ki, mennyivel jobb ízű és omlósabb.

Inkább eszek Szent Jakab kagylót. Tényleg! Még sosem ettem ilyet. Nos, kagylóhoz képest elég nagy darab, szép kerekded és fehér. A húsa valószínűtlenül omlós és alig észrevehetően tengeri. A hozzá érkező cékla és mángold egészen izgalmas párost alkotnak, még egy kevéssé cékla-rajongót is simán meggyőznek ennek a zöldségnek minden előnyéről.

A másik előétel, a paprikamártásos tészta és tőkehal nem hoz lázba, egészen jellegtelen. Jól van elkészítve, de semmi izgalmat nem kínál.

Nem úgy a libamáj meg a báránygerinc, egyenesen Ausztráliából. Természetesen két külön tányéron, saját köretükkel. Mennyei, omlós, puha mind a kettő. A polenta meg tökéletesen krémes. Viszont a körettel annyira csínján bánnak és a húsok annyira túljátszák a szerepüket, hogy kénytelen vagyok egy kis kenyeret kérni, ellensúlyként. Meg aztán kár lenne a mosogatónak adni azt a jó kis zsíros szaftot.

A desszert frontján én a kávézselére szavazok. A három rétegű pohárkrém kávé része, ahogy a neve is mutatja, zselésített kávé - jó keserű. Rajta viszont csokifagyi trónol. Ez maga a mennyország. A tetején valami meghatározhatatlan gyümölcsből előállított sárga és savanyú hab terpeszkedik. Számomra az összhatás így értelmezhetetlen.

A drágám nem bír magával és a legkülönösebb nevű édességet választja, a tonkababos tejberizst. Nos ez a tonkabab, valami kakaóbabszerű mag, igazából csak a neve és roppan nehéz beszerezhetősége okán kerülhetett az étlapra. De azért jó, el is fogy gyorsan.

És a pincérek? Ettől féltem leginkább, de sürögnek mint a kisangyal, a kaja tempósan érkezik, amíg várunk, addig meg ott a kenyér és a vaj.

Mivel pedig az étlap gyorsan változik az éppen aktuális gyümölcs és zöldség kínálatnak megfelelően, vélhetően még gyakran visszajövünk ide. Gyönyörködni a valóban tökélyre fejlesztett főzni tudás eredményében.

Nincsenek megjegyzések: