VKF! A (magyar) tenger gyümölcsei

Kedves pályatársak munkáit olvasgatva kezdem úgy érezni, hogy ahhoz a kisebbséghez tartozom, akit bensőséges érzelmek fűznek az úszkáló élőlényekhez. Is. Meg a húsokhoz, zöldségekhez és gyümölcsökhöz. "Csak kaja legyen. Sok." Mondaná tősgyökeres bácskai gyomrom. "És kaphatnék esetleg egy szelet kenyeret?"

Az egykori Pannon-tenger kiszáradt medrének kellős közepén én mégis rajongok minden tengeri élőlényért, ami tányérra kerülhet. Na jó, a cápától rettegek, a medúzától szintúgy. Genetikailag kódolt hátrányomat szüleim úgy találták kezelni, hogy már két évesen az Adriai-tengerben lubickoltattak. Hogy aztán hol az Azotara, hol a Zseljeznicar, hol meg a nyugdíjasklub nyaralójában töltsek egy-egy nyári, sőt téli hetet.

Görögország sem maradhatott ki a szórásból. Ó, Paralia és Olimpic Beach végeérhetetlen strandjai! Ó, áldott, rántott tintahal karikák és polipsaláták!

A nevelés otthon sem szakadt meg, nyáron gyakran került a rostra egy bizonyos tengeri hal, amit mi tengeri süllőként emlegettünk és petrezselymes-fokhagymás olajjal locsolgatva eszegettünk.

Apu odáig merészkedett, hogy Jugoszlávia legdicsőbb évében, úgy 89 táján a szülinapomra egy egész homárt varázsolt az asztal közepére. Sok-sok apró sült rákocskával egyetemben. Az összecsődített gyereksereg fintorgó és melegszendvicset majszoló tagjaitól eltérően, én az extázistól fetrengtem.

No de, ugye, hol itt a beígért magyar tenger? A drága és szépséges Balaton bizony teljes mértékben kimaradt ifjúkorom odüsszeiájából. Már vén tizennyolc voltam, mire először megpillantottam a szürkén hullámzó vizet, egy esős balatonfüredi séta alkalmával. Szerencsére aztán a drágám családi kapcsolatainak és nyaralóiknak köszönhetően hamarosan megszeretettem ezt a nagy vizet is. Néha már úszok is benne...

De minek kellett volna nekem Balaton, ha egyszer a Palicsi-tó partján nőttem fel, süttettem nyaranta a hasam és ugrottam fejest, hasat és hátast is. A konzerv szardínia fogyasztása mellett tehát a jó kis mocsári halak, illetve az olyan mesterséges kis tavakból, mint a Tőzegbánya maradványaként elhíresült horgásztóból származó jószágok alapozták meg a halászléhez fűződő viszonyomat.

És ma már nem szégyellem bevallani, hogy a globalizációnak köszönhetően virtuóz módon készítem a lazacot meg tonhalat. De a keszeggel, kecsegével éppen csak most készülök ismeretséget kötni a helyi étkekre támaszkodó étrendem jegyében. Jóban vagyunk a ponttyal és pisztránggal, köszönő viszonyban a harcsával. Újsütetű, ámde annál jobb viszonyt ápolok a fogassal-süllővel. És arról ábrándozok, hogy talán egyszer valahogy sikerül beszereznem egy folyami rákot. Mielőtt a Duna és Tisza mocskos kanálissá változott volna, ezek a folyók telis-tele voltak rákokkal, régi szakácskönyvekben csak úgy sorakoznak a jobbnál jobb ötletek.

S ha már magyar tengert emlegettem, akkor mindenképp süllő recept következzen. Ezúttal mákkal megbolondítva.

Mákkal sütött süllő

Mi kell hozzá? süllő egészben, esetleg filézve, de a bőre mindenképpen legyen rajta, só, bors, mákolaj, durván darált mák.

Hogyan készül? A halat alaposan megfűszereztem, mákolajjal megkenegettem a bőrét és egy nagyobb tepsibe helyeztem. A tetejét jó bőven megszórtam mákkal.

A sütőt grill fokozatra és 200 fokra állítottam. Így kellemesen megpirult és át is sült a hal úgy fél óra alatt. Persze a legszebb eredmény rendes parázs fölé helyezett roston lett volna.

A bőrt és a gerincét tálalás előtt igyekeztem eltávolítani, így a mák íze csak egy halvány utalás maradt, de csodásan passzolt a hal tömör, hófehér, zamatos húsához. Hozzá párolt brokkolit, laska gombát és tejszínben sütött krumplit is készítettem. Furmintot ittunk hozzá, de ezúttal nem volt akkora durranás, hogy érdemes legyen gyártójának nevét is emlegetni.

A történelmi hűség kedvéért: az első képen pisztráng terpeszkedik.

Nincsenek megjegyzések: