Vers

Borbély Szilárd: A Magzathoz

Mint űrbe tévedt földlakó lebeg;

Egy sűrű oldat tartja; mint egy vatta;

Míg áttetsző bőrén lágy csontozatja

Világít át; a földtől elszakadva

Pulzál a bőr alatt egy vérkörrózsa;

Mint csillagok, áramlanak a nedvek;

Az anyag arca lassan felszívódva

Fordul haléból át az emberarcba;

Míg utazik egy másik testbe zárva;

A hordozó anyahajója bástya;

Mely védi őt a légkörmentes tértől,

És pulzál ott egy apró szív magánya;

Egy másik szívre kötve körbe jár;

A testhez nem jut el; saját burkába'

Úszik egy belső ég alatti opálfényben;

Fenn vérkörök; kis ujjával szájába

Egy másik naprendszernek éjjelében

Tapogat; néz pontnyi vak szemével;

És evickél egy ismeretlen térben;

Egyedül van; és nincsen egyedül

Míg alszik ott; ahol nincsen se lentje;

Se fentje; nincsen visszaútja már

A nemlétezésbe; míg az anyaméhbe'

Egy földi test egy lélekgépre vár.

Nem szoktam ide verset tenni, olvasni is csak ritkán, de ez a vers a szombati Népszabadságból annyira magával ragadott, most is bennem lüktet. Valahogy annyira igaz.