Fazék a világ körül

Mert mi ugye azok a népek vagyunk, akik beülnek a vonatba, és még ki se gördül az állomásról, már kerülnek elő a rántott húsos szendvicsek. Mert egyszerűen attól leszünk elégedettek, ha ehetünk, azokat az ismerős hazai ízeket.

Éppen ezért visszük magunkkal a görög nyaralásra a rúd Pick szalámit meg a Trappista sajtot. Ha olasz síelést tervezünk, az egyik csomag Knorr tésztaszósz porokkal van tele, Franciaországba meg az Uncle Ben’s édes-savanyú mártását cipeljük. Mert ott ugye nincsenek ilyesmik. Hiába, no a magyar ízeknek nincs párja. A lesütött oldalas, a fagyasztott töltött káposzta meg a két szál kolbász is mindig jön velünk.

Mert bizony ez a világjáró magyar fazék.

A magyar ember gyomra nem veszi be az olyan furcsaságokat, mint a tányéron is vonagló osztriga, gusztustalan csápokkal tekergődző polip, páncéljából kiehetetlen homár. Szerencsére az osztrákok legalább tudják, milyen az ehető rántott hús, meg azért a krumpli salátájuk se rossz, csak kicsit íztelen. Az olaszok meg olyan nagyra vannak a pizzájukkal, de nem kéne, mert olyan vékonyka tésztát csinálnak alá, hogy majd elszakad. Ráadásul alig pakolnak rá valamit, csak pár sajtforgácsot meg paradicsomszeletet. Nem is hallottak még a tisztességes kecsapról, és igazán nem kellene sajnálniuk a pizza-mozzarellát se.

És akkor a franciákról még nem is beszéltünk, akik még a rendes reggeli hírét se hallották, soványka kis kávéjukat iszogatják meg fél falatnyi croissantokkal próbálnak jóllakni. Aztán meg csigát meg salátát esznek egész nap. Nem csoda, hogy olyan egyszálbélűek maradnak örökké. A libamájat se jól lesütve, finom foszlós kenyérrel eszik, hanem almával meg édes borral.

Az amerikaiak se sokkal különb népség a folytonos sült krumpli zabálásukkal, komolyan majdnem tüdőgyulladást kaptam, hogy állandóan hamburgert meg krumplit kellett zabálni két pofára.

A sarki kínaiba szoktam ugyan enni néha, egész jó a csípős marhájuk, de Kínában mégis folyton éhen maradtam. Még életemben nem láttam ennyi gusztustalanságot, mint abban az országban. Ezek tényleg felfalnak minden csúszó-mászót, bogarat és egyéb szörnyűséget. Viszont mindent iszonyúan megborsoznak, megpaprikáznak, így legalább nem érezni a többi, szörnyűséges ízt. Az indiaiak meg dettó, mindegy nekik, hogy mit esznek, csak olyan csípős legyen, hogy szétmarja az ember szájpadlását.

Sehol, de sehol nem lehet olyan jókat enni, mint itthon. Anyám töltött paprikájának, sóletjének meg csirkepörköltjének egyszerűen nincs párja. Ha lehetne mindenhová magammal cipelném ezeket.

Ezt a kis bejegyzést az aktuális VKF! kapcsán írtam, nem éppen a témához kapcsolódóan. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy milyen ételeket hoztam haza a konyhámba más népektől, akkor itt megnézhetitek mindet.

Nincsenek megjegyzések: