Én szeretem ezt a várost. Volt egy időszak 18 éves korom környékén, amikor folyamatosan arról álmodoztam, hogy majd itt fogok élni. És amikor ide költöztem és nagyjából azóta is folyamatosan úgy érzem, hogy egy álomban élek. Annyi élmény, néznivaló, fantasztikus program sorakozik itt egymás hegyén-hátán! Annyira sok-sok-sok arca van ennek a városnak. Még nem tudtam megunni.
Kinek, mi az álom, ugyebár.
Tegnap felkerekedtünk, hogy elmegyünk egy mászóbirodalomba, a Challengeland Kalandpályára. Egyrészt mert olyan idő volt, másrészt, mert hamarosan sajnos bezár ez a szuper jó hely! Ki kellett próbálni. Legalábbb is a nagyobbik gyermek úgy érezte, hogy ez a ő helye. Szinte minden pályán végigment, ahol csak lehetséges volt, ügyesen és büszkén.
Viszont a kisebb nem akart mászni, sőt unta a dolgot, de veszettül. Így aztán mi ketten otthagytuk a nagyot meg a drágámat, had másszanak. Mi pedig terv és cél nélkül gyorsan felpattantunk az éppen arra zakatoló Úttörővasútra. Vagyis most már csak Gyerekvasút. Egy szuper régi kocsit fogtunk ki, bár nem gőzmozdony húzta, így is nagy élmény volt!
Ja és természetesen egy Lego Chima Laval is velünk utazott, csak a miheztartás végett. Meg egy Star Warsos tábornok vagy mi is, de azt nem fotóztam le. Pedig fénykarja is volt...
Aztán az történt, hogy a vonatból megláttuk a táblát, hogy Libegőhöz itt kell felmenni. Erre felcsillantak a szemek és még az utolsó pillanatban le is pattantunk a vonatról.
Kicsit közelebbinek gondoltam a Libegő végállomását, de azért buzgón felcaplattunk így is. Főleg, hogy útközben izgalmas gyökérzeteket lehetett megmászni, gombákat nézegetni, narancsos leveleken áttűző napfényt csodálni, rengeteg száraz levelet a cipőnk orrával feltorlaszolni...
Fent pedig gyorsan jegyet venni és egy tejfölös-sajtos lángost betolni. Úgy tűnik ez a lángosozás immáron a libegőzés elválaszthatatlan része nálunk.
A Libegőn lehet bámulni az egyre közelebb kerülő várost, belesni egy-két udvarba-házba. És persze szorosan fogni a melletted ülő kezét.
Odalent találtunk egy buszjáratot, ami elvitt miket - jó kacskaringós, hegyi úton - a Nyugatihoz. Itt pattantunk át a Combinóra. Ez a kedvenc villamosunk, különösen, amióta Tigris Oszkár eltérítette a mesében.
Erről a Blahán pattantunk le és jól becsevapoztunk a Montenegró Gurmandban. Már nagyon kellett egy kis energia utánpótlás. Ez után már csak a hetes buszt kellett megvárnunk, hogy hatalmas Budapest-körünk végén szépen hazaszállítson miket.
Összeszámoltuk: összesen 5 féle járművel utaztunk, de igazából 6 fajtával (mert 2 busz volt) és mindet nagyon élveztük. Legjobban talán a vonatozást.
Remélem így is érződik a beszámolómon, de azért el is mondom. Csudajó volt a gyerekkel lenni kettesben. Egy ötévessel már komolyan és sokat lehet beszélgetni. Már megy, gyalogol, akár sokat is. Már nem nyűgösködik mindenen és nem fárad el olyan könnyen. De még érdekes neki a villamosozás, a hidak, a Duna és persze az összes izgalmas látványosság, még ott fenn a hegyen.
Ez egy váratlan, egyáltalán nem tervezett, de hatalmas ajándék nap volt!
Kinek, mi az álom, ugyebár.
Tegnap felkerekedtünk, hogy elmegyünk egy mászóbirodalomba, a Challengeland Kalandpályára. Egyrészt mert olyan idő volt, másrészt, mert hamarosan sajnos bezár ez a szuper jó hely! Ki kellett próbálni. Legalábbb is a nagyobbik gyermek úgy érezte, hogy ez a ő helye. Szinte minden pályán végigment, ahol csak lehetséges volt, ügyesen és büszkén.
Viszont a kisebb nem akart mászni, sőt unta a dolgot, de veszettül. Így aztán mi ketten otthagytuk a nagyot meg a drágámat, had másszanak. Mi pedig terv és cél nélkül gyorsan felpattantunk az éppen arra zakatoló Úttörővasútra. Vagyis most már csak Gyerekvasút. Egy szuper régi kocsit fogtunk ki, bár nem gőzmozdony húzta, így is nagy élmény volt!
Ja és természetesen egy Lego Chima Laval is velünk utazott, csak a miheztartás végett. Meg egy Star Warsos tábornok vagy mi is, de azt nem fotóztam le. Pedig fénykarja is volt...
Aztán az történt, hogy a vonatból megláttuk a táblát, hogy Libegőhöz itt kell felmenni. Erre felcsillantak a szemek és még az utolsó pillanatban le is pattantunk a vonatról.
Kicsit közelebbinek gondoltam a Libegő végállomását, de azért buzgón felcaplattunk így is. Főleg, hogy útközben izgalmas gyökérzeteket lehetett megmászni, gombákat nézegetni, narancsos leveleken áttűző napfényt csodálni, rengeteg száraz levelet a cipőnk orrával feltorlaszolni...
Fent pedig gyorsan jegyet venni és egy tejfölös-sajtos lángost betolni. Úgy tűnik ez a lángosozás immáron a libegőzés elválaszthatatlan része nálunk.
A Libegőn lehet bámulni az egyre közelebb kerülő várost, belesni egy-két udvarba-házba. És persze szorosan fogni a melletted ülő kezét.
Odalent találtunk egy buszjáratot, ami elvitt miket - jó kacskaringós, hegyi úton - a Nyugatihoz. Itt pattantunk át a Combinóra. Ez a kedvenc villamosunk, különösen, amióta Tigris Oszkár eltérítette a mesében.
Erről a Blahán pattantunk le és jól becsevapoztunk a Montenegró Gurmandban. Már nagyon kellett egy kis energia utánpótlás. Ez után már csak a hetes buszt kellett megvárnunk, hogy hatalmas Budapest-körünk végén szépen hazaszállítson miket.
Összeszámoltuk: összesen 5 féle járművel utaztunk, de igazából 6 fajtával (mert 2 busz volt) és mindet nagyon élveztük. Legjobban talán a vonatozást.
Remélem így is érződik a beszámolómon, de azért el is mondom. Csudajó volt a gyerekkel lenni kettesben. Egy ötévessel már komolyan és sokat lehet beszélgetni. Már megy, gyalogol, akár sokat is. Már nem nyűgösködik mindenen és nem fárad el olyan könnyen. De még érdekes neki a villamosozás, a hidak, a Duna és persze az összes izgalmas látványosság, még ott fenn a hegyen.
Ez egy váratlan, egyáltalán nem tervezett, de hatalmas ajándék nap volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése